Egy-egy légibaleset bekövetkeztekor szinte mindig óriási probléma az adatrögzítő berendezés felkutatása. Sokszor hegyméretű roncshalmaz alól kell kibányászni, esetleg az óceán  fenekén hatalmas víznyomás alatt kutatni utána. Gyakran előfordul, hogy - a masszív felépítés ellenére - a balesetkor elszenvedett sérülések miatt pont a leglényegesebb adatok hiányoznak, stb. Mindez szükségessé tette napjainra a fedélzeti adatrögzítés gyakorlatának a teljes úragondolását. A 21.század elején már olyan technikai lehetőségek állnak rendelkezésre, amelyek a feketedoboz ötletének születésekor még nagyon kezdetleges stádiumban voltak. Így megvalósítható például a folyamatos adatkapcsolat egy földi (esetleg műholdas) adatrögzítő központtal, ahol biztonságosan és megbízhatóan on-line rögzítésre kerülnek az érkező adatok. A számítástechnikában már jól bevált adattömörítési és magasfokú redundanciát  biztosító eljárásoknak köszönhetően a sokszáz adat folyamatos rögzítéséhez sem kell túl nagy sávszélesség, illetve a kódolt és tömörített adatfolyamban esetlegesen előforduló hibák kiküszöbölése teljesen automatikussá tehető. Egy ilyen rendszerre való áttérés mindazonáltal hatalmas anyagi ráfordítással jár, hiszen azt megtervezni, kiépíteni és világviszonylatban szabványossá tenni igen nagy feladat. Mégis, ez a jövő, mivel a nagy repülőgépgyártók, vagy akár egy jónevű légitársaság sem engedheti meg magának, hogy az esetleg előforduló balesetek adatainak elemzéséből ne próbálnák meg a jővőben még biztonságosabbá tenni a légi közlekedést. Várható tehát, hogy a mai formájában létező fedélzeti adatrögzítő berendezések (fekete dobozok) eltűnnek és felvátják őket a vezetéknélküli adatátvitelt biztosító újabb, biztonságosabb megoldások.